A temporomandibuláris rendellenességek (TMD) a rágórendszert érintő állapotok széles skáláját ölelik fel, beleértve az állkapocsízületeket és a hozzájuk tartozó izomzatot, mint például a rágóizom és a halántékizom. Ezek a rendellenességek enyhe vagy közepes fájdalomhoz, az állkapocs mozgásának korlátozásához és kattogó hangokhoz vezethetnek, többek között. Ebben a cikkben elmélyedünk a TMD különböző aspektusaiban, beleértve a prevalenciáját, kockázati tényezőit, diagnosztikai folyamatát, kezelési megközelítéseit és a területen folyó kutatásokat. Ez a cikk Corinne Visscher holland kutatóval, a TMD szakértőjével és az Amszterdami Fogászati Akadémiai Központ (ACTA) adjunktusával folytatott podcast beszélgetésünkből merít.
A temporomandibuláris ízületi betegségek prevalenciája és előfordulási gyakorisága
A TMD a lakosság kb. 10-12%-át érinti, gyakoriak az enyhe és közepes tünetek. Ugyanakkor a kezelési igény prevalenciája alacsonyabb, kb. 5%. A TMD-ben szenvedő betegeknek csak kis százaléka fordul szakemberhez, gyógytornászhoz vagy fogorvoshoz. A TMD éves incidenciája becslések szerint 1-2% körül van, ami rávilágít ennek az állapotnak az egészségügyi ellátásban betöltött jelentőségére.
A temporomandibuláris diszfunkció (TMD) megértése: Kockázati tényezők és a páciens jellemzői
A temporomandibuláris ízületi diszfunkció (TMD) gyakrabban fordul elő 20-50 év közötti női egyének körében, de férfiakat és más korcsoportokba tartozókat is érinthet. Gyermekeknél gyakoribb az ízület kattogása vagy elakadása, míg időseknél a TMD inkább degeneratív rendellenességekkel függ össze. A TMD kockázati tényezői közé tartoznak az olyan orális szokások, mint a fogcsikorgatás és -szorítás, a pszichoszociális tényezők, mint a szorongás és a depresszió, valamint a genetikai hajlam (Visscher et al. 2015). Ez a hajlam az idegátvivő anyagokat és a fájdalomátvitelt kódoló
specifikus gének miatt alakulhat ki, így inkább az általános krónikus fájdalomhoz kapcsolódik, mint a TMD specifikus kockázati tényezőjéhez. Bár nincs erős kapcsolat a TMD és a tenziós típusú fejfájás között, a migrén prevalenciája kétszer olyan magas a TMD-ben szenvedő betegeknél, mint az átlagpopulációban (Yakkaphan et al. 2022). Van der Meer et al. (2017)tanulmánya azt is kimutatja, hogy a bruxizmus, tehát a fogak szorítása és csikorgatása nemcsak a TMD, hanem a migrén kockázati tényezője is.
Pár évtizeddel ezelőtt azt feltételezték, hogy a póz egy kockázati tényező a TMD kialakulásához. Azonban nincs bizonyíték arra, hogy a póz etiológiai tényező lenne a TMD esetében (Visscher et al. 2002)
Diagnosztikai folyamat és fizikális vizsgálat
A temporomandibularis régióban nincsenek specifikus vészjelző jelek, de az erős fájdalom, az éjszaka felébresztő fájdalom vagy a fájdalom állandó növekedése atipikus megjelenés a TMD esetében, és beutalót igényel. A klinikusoknak figyelembe kell venniük a sárga zászlók jelenlétét is, amelyek rövid kérdőívekkel, például a PHQ-4-gyel értékelhetők. A sárga zászlók dominanciájától függően multidiszciplináris kezelés válhat szükségessé.
A TMD diagnosztizálásához három változónak kell jelen lennie: enyhe vagy közepes fájdalom az orofacialis régióban, ingadozó fájdalom (például ébredéskor súlyosabb) és a funkció növekedése, például rágás vagy a száj szélesre nyitása.
A TMD diagnosztikai folyamata a rágórendszer alapos klinikai vizsgálatát foglalja magában. Ez magában foglalja az állkapocs mozgástartományának felmérését, a kattogó hangok azonosítását, valamint az ízületek és izmok kitapintását.
Az ízületi és izomeredetű problémák elkülönítésére a temporomandibuláris régióban dinamikus és statikus ellenállásvizsgálat alkalmazható (Visscher és mtsai. 2009). Dinamikus vizsgálat során a vizsgáló ellenállást fejt ki a szájnyitás, szájzárás és az állkapocs protrúziós mozgásával szemben. Statikus vizsgálat során ugyanezekkel a mozgásirányokkal szemben alkalmaz ellenállást, csak az állkapocs nem mozdul el. Így kizárólag az izomszövet provokálódik.
Bár a belső izompalpációt korábban rendszeresen alkalmazták, a vizsgálatok azt mutatták, hogy ennek alacsony a validitása, mivel az intraorális palpáció még egészséges alanyoknál is fájdalmas (Türp és mtsai. 2001).
Amennyiben a páciens discusdiszlokációban szenved, az ízületi játék vizsgálata – tehát a trakciós és transzlációs technikák – informatív lehet.
A pácienst fejfájásra vonatkozóan is ki kell kérdezni, mivel a másodlagos fejfájások egyik formája közvetlenül a TMD-nek tulajdonítható (Olesen 2018). Ahhoz, hogy ebbe a fejfájástípusba sorolható legyen, az alábbiak közül legalább 2 kritériummal igazolni kell az ok-okozati összefüggést:
- A fejfájás a temporomandibuláris rendellenesség kezdetéhez kapcsolódóan alakult ki, vagy annak felfedezéséhez vezetett
- A fejfájást súlyosbíthatja az állkapocs mozgatása, az állkapocs működése (pl. rágás) és/vagy az állkapocs parafunkciója (pl. bruxizmus).
- A fejfájást a fizikális vizsgálat során a halántékizom tapintása és/vagy az állkapocs passzív mozgatása váltja ki
Állkapocsízületi kezelési lehetőségek
A TMD kezelése az állapot altípusától és súlyosságától függően változik. Általánosságban a TMD prognózisa jó. Még diszkuszdiszlokáció esetén is a tünetek – kezelés mellett – általában 6 héten belül, legfeljebb 3 hónap alatt rendeződnek. A TMD-hez kapcsolódó tünetek kezelésében alapvető fontosságú a szokások megváltoztatása és a pszichoszociális tényezők kezelése. A myofeedback eszközök kiváló kiegészítést jelenthetnek ahhoz, hogy a beteg megtanulja ellazítani a rágóizmait.
Emellett az olyan beavatkozások, mint a masszázstechnikák, a nyújtógyakorlatok és a mobilizációs eljárások, hatékonyak lehetnek az izom- és ízületi eredetű problémák kezelésében. Bár általában elegendő hetente egyszer látni a pácienseket, bátorítani kell őket arra, hogy naponta 2–3 alkalommal végezzenek otthoni gyakorlatokat, például a rágóizom intraorális nyújtását a hüvelykujjaikkal, valamint a száj passzív nyitását.
Bár a testtartás nem áll összefüggésben a TMD kialakulásával, egyes tanulmányok szerint a testtartás megváltoztatása pozitív hatással lehet a temporomandibuláris panaszokra (Wright és mtsai. 2000). Azoknál a pácienseknél, akiknél állkapcsot ért erőbehatás után — például kerékpáros vagy sportbaleset során — akut, repozíció nélküli elülső discuselmozdulás jelentkezik, előnyös lehet a discus manipulációja.
Krónikus TMD-ben szenvedő pácienseknél az eredmények optimalizálásához szükség lehet multidiszciplináris megközelítésre, amelyben orofaciális gyógytornászok és fogorvosok is részt vesznek.
Fejfájás Kezelése a Klinikai Gyakorlatban
Tanuld meg a fejfájással küzdő páciensek diagnosztizálását és kezelését
Kutatás és jövőbeli irányok
Sok krónikus temporomandibuláris panaszokkal küzdő beteg rengeteg szakorvost felkeres, mire végül egy TMD szakemberhez kerül. A TMD területén folyó kutatások a krónikus TMD-ben szenvedő betegek útjának megértésére, a korai szűrési kritériumok meghatározására, valamint a diagnosztikai és kezelési utak javítására összpontosítanak.
Az egészségügyi szakemberek, köztük a gyógytornászok, fogorvosok és szakorvosok közötti együttműködés elengedhetetlen a TMD és a kapcsolódó állapotok kezelésének javításához.
Ha többet szeretnél tudni a temporomandibuláris ízületi (TMI) diszfunkcióról és a kapcsolódó témákról, tájékozódj megbízható forrásokból, mint például a Diagnostic Criteria for TMD, vagy az orofaciális fájdalomra és diszfunkcióra szakosodott tudományos intézményeknél. A folyamatos továbbképzés és az egészségügyi közösségen belüli együttműködés elengedhetetlen a temporomandibuláris ízületi (TMI) diszfunkciók összetett természetének kezeléséhez és a betegellátás optimalizálásához.
—
Ebben a blogbejegyzésben célunk, hogy átfogó képet adjunk az állkapocsízületi panaszokról (TMD) az egészségügyi szakemberek számára. A tartalom a TMD különböző vonatkozásait fedte le, beleértve a prevalenciáját, a kockázati tényezőit, a diagnosztikai folyamatát, a kezelési módszereit és a területen folyó kutatásokat. A bemutatott információk célja, hogy bővítsék a TMD-vel kapcsolatos ismereteidet és elősegítsék a megalapozott döntéshozatalt a klinikai gyakorlatban.
Referenciák
